Összes észlelés

A Nagy kutya csillagképben lévő Thor sisakja (NGC2359) emissziós köd 13000 fényévre van tőlünk. Nevét a skandináv mitológiából ismert Thor istenség sisakjának hasonló alakja miatt kapta. A világító gázfelhő kb. 30 fényév kiterjedésű, amelynek középpontjában egy fiatal, rendkívül forró úgynevezett "Wolf-Rayet WR7" csillag látható, ami a tudósok szerint néhány millió éven belül szupernóvaként fog felrobbanni! A fotón a buborék közepe felé erős kékes fénnyel látható. Folyamatosan kiáramló gázait a csillag erős ultraibolya sugárzása gerjeszti fénylésre. A köd általában buborék alakú, de összetett fonalas szerkezetét a több száz naptömegnyi ionizált csillagközi anyaga alkotja, amelyet a központi csillag "szelei fújnak" szerteszét! Magyarországról az objektum nehezen megfigyelhető mivel nagyon alacsonyan található a déli égbolton az év első hónapjaiban, és csak néhány órán keresztül látható az éjszaka folyamán. A fotó elkészítése többek közt ezért és persze a 45 órás expozíciós idő miatt is tartott 3 hónapig! Ezt az objektumot az asztrofotósok általában bikolor (HOO) feldolgozásban szokták lefotózni, mivel az ionizált kén (SII) rendkivül kis mértékben van jelen, de én mégis megpróbáltam az SII-t is 10 órás expozicióval megmutatni és szerintem lett is eredménye! Így SHO képként még több részlet vált láthatóvá az emissziós ködben.

Szintugy a 2 képet egyszerre szerkesztettem. Ami egyiknél sikerült ugy kezdtem a másikon is. Szinkronba. :)

Újradolgoztam a tavalyi felvételeimet. A héten kb 30 órát szerkesztettem Siril és ps ben együtt. Ismerkedtem a szinekkel sokféle paletta meg mindent kipróbáltam. Gyakoroltam a köd kiemelést. Iszonyat sok segitséget, iránymutatást kaptam, nagyon köszönöm azoknak akik itt is jelen vannak ;) Igyekeztem természetesben hatni, a régi képem valahogy nem tetszett ezért is estem neki ujra. Gyakorlásnak kellett ez mert van egy készülő meduza objektum ami még nem kapott elég expot. Rgb anyag csak a csillagokhoz volt magát a ködöt ki se adta igy csak keskenyből áll. De maga az rgb anyag szolgált utmutatónak hogy mik a szinek. Remélem elfogadható lett, a ködből sokkal több látszik ami a régin nem. Úgyhogy jöhet hideg meleg :) De tényleg várom a kritikákat is. Eszméletlen halós a filter, szoval nagyon sokat kellett retusálni.

A Messier 103 a Cassiopeia csillagképben, más néven NGC 581 10 000 fényév távolságra helyezkedik el a Földtől. Meglehetősen laza nyílthalmaz, beleolvad a csillagkörnyezetbe. Peter Méchain fedezte fel 1781-ben. Ez volt az utolsó objektum, amit Charles Messier felvett a híres katalógusába. Skywatcher 200/1000 pds Canon eos 1300d full spektrumra átalakítva Iso 800, 30 sec Átlátszóság:3 Nyugodtság: 6 Nádudvar, 2025.03.21. 20.15 perc

A múltkori feldolgozáshoz sikerült még nyerseket gyűjteni, és most a Hubble paletta feldolgozásával újra felteszem. Egy kiterjedt viszonylag fényes emissziós köd a Monoceros (Egyszarvú) csillagképben. A Monoceros az Orion szomszédja, a Rozetta-köd pedig a két csillagkép határán található. A Földtől körülbelül négyszer nagyobb távolságra van, mint az Orion-köd (5200 fényév).A fiatal csillagok sugárzása gerjeszti a ködben lévő atomokat, amitől maguk is sugárzást bocsátanak ki, létrehozva az általunk látott emissziós ködöt. A köd középpontját egy fiatal, masszív O-típusú és B-típusú csillagokból álló halmaz (NGC 2244) alkotja. Ezek a csillagok, különösen a két O-típusú csillag, a HD 46223 és a HD 46150,(a kép közepén) egy üreget képeztek a köd belsejében. Az üregen kívül a köd még mindig aktív csillagkeletkezés helyszíne. A közelmúltban végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy a ködnek lehet egy korongszerű geometriája, amely a Földről szemből nézve látható.

Ez az NGC2175 képe, más néven Majomfej-köd. Ez egy körülbelül 6400 fényévnyire lévő emissziós köd az Orion csillagképben.

Az M81 az egyik legfényesebb galaxis az éjszakai égbolton. A Földtől 11,6 millió fényévnyire található a Nagy Ursa csillagképben, és látszólagos magnitúdója 6,9. Egy távcsövön keresztül a galaxis halvány fényfoltként jelenik meg ugyanabban a látómezőben, mint az M82. Egy kis teleszkóp feloldja az M81 magját. A galaxist áprilisban lehet a legjobban megfigyelni. Ennek a tekintélyes spirálgalaxisnak a szívében egy fekete lyuk található, amely a Nap tömegének 70 milliószorosa. A két galaxis igen közel van egymáshoz, gravitációs terük már kölcsönhatásba léptek egymással, mely mindkét csillagvárosban erős árapály erőket kelt. A csillagvárosok közelmúltban (néhány 10 millió évvel ezelőtt) bekövetkezett közelítése már az M81-ben heves csillagkeletkezéseket váltott ki, míg a fölötte látható M82 számú galaxisban hihetetlen dolgok történnek. Az eredetileg spirális szerkezetű galaxis eltorzult, központja pedig rendkívül aktívvá vált. A szupernagy tömegű fekete lyuk jelenléte nem meglepő, azonban további, még kialakulási stádiumban levő fekete lyukakat is azonosítottak a csillagászok. Rengeteg a szupernóva robbanás és rendkívül erős sugárzást mérnek a rádió és röntgen tartományban is. Ezek következménye a galaxis fősíkjából történő anyagkidobódás is, mely pirosas szálakként ezen a képen is kiválóan azonosítható a galaxis mind két oldalán. A két galaxis ütközése tehát elkezdődött, s néhány száz millió év leforgása alatt be is kebelezik egymást, végleg összeolvadnak. Van még a képen ezen kívül is jó pár galaxis, de ezeket a nagyfelbontású képen lehet igazán látni. Megemlíteném talán a kép jobb alsó sarkához közeli UGC5210-et, melynek 16 magnitúdós fényessége is elárulja, hogy igen távoli (215 millió fényév)

Ismertebb nevén Kúp-köd és Karácsonyfa halmaz. Ez egy aránylag fiatal csillagkeletkezési régió az Egyszarvú csillagképben.

Az NGC 457 egy nyílthalmaz a Cassiopeia (Kassziopeia) csillagképben. Igen fiatal csillagcsoport, körülbelül 100 csillaga fényesebb, mint 13 magnitúdó, de közülük csak körülbelül 60 van halmaztagként azonosítva. A csoport átmérője 30 fényévre tehető. Figyelembe véve az összfényességet és a halványabb csillagok jelenlétét, a halmaz valójában akár több ezer csillag otthona is lehet.

Tegnap esti 4 óra fotózás gyors megjelenítése. Sajna elég zajos a kép, még legalább 4 óra kell neki, de mostanában nem lesz megfelelő idő rá. Ideiglenesen felteszem. Részletes leírás majd a végleges verziónál.

A tegnap esti igazán jó asztrofotós időt kihasználva, elsőnek az égbolt egy ékszerdoboz szeletkéjét szemeltem ki a fotonok gyűjtésére. Az azonosítás megkönnyítésére egy külön jegyzettel ellátott képet is mellékelek. A csillagok számát direkt nem csökkentettem, ahogy a ködösség fotózásánál szoktam, hogy érzékeltessem, milyen hatalmas is lehet az Univerzumunk. Az M 35 körülbelül 2700-3800 fényév távolságra van. Magja körülbelül 20 percnyi ív átmérőjű. Ezek a látszólagos méretek körülbelül 15 és 30 fényévnek felelnek meg. A halmaz mintegy 500 csillagából körülbelül 120 fényesebb a 13 magnitúdónál. A korát körülbelül 100 millió évre becsülik. A sebesség-eloszlási tanulmányok azt mutatják, hogy a 10 fényév átmérőjű középső részén körülbelül 2000 naptömeg található, és a teljes halmaz ennek körülbelül a duplája. Az NGC 2158 egy távoli csillaghalmaz. Több ezer csillag körülbelül öt ívperces területen. A csillagok szokatlanul nagy száma és szimmetrikus eloszlása ​​arra utal, hogy ez egy köztes szakasz a nyitott csillaghalmaztól a gömbhalmazig, de a halmaz nem mutatja a gömbhalmazokra jellemző központi sűrűséget. A halmaz több mint egymilliárd évesre becsülhető, és sok narancssárga és vörös óriása van benne. Túl fiatal a gömbhalmazokhoz, amelyek körülbelül tízszer idősebbek. A távolságmérések 13 000 és 27 000 fényév közötti távolságot mutatnak. A csillaghalmaz tehát galaxisunk külső peremén található.

A Lángoló Csillag-ködöt a közeli AE Aurigae csillag világítja meg az Auriga (Szekeres) csillagképben . Az IC 405 néven katalógusban szereplő izzó emissziós és reflexiós köd körülbelül 1500 fényévnyire található a Földtől. A köd elég fényes ahhoz, hogy megfelelő körülmények között kis teleszkópon keresztül is meglehet figyelni, és fényképezni. Egyedülálló összetételének és színkombinációjának köszönhetően kiváló asztrofotózási célpont. Ez az egyik legfényesebb köd az éjszakai égbolton. A hidrogénemissziós gáz alkotja a ködösség „lángját”. A Lángoló Csillag-köd körülbelül 5 fényév átmérőjű, látszólagos vizuális magnitúdója +6. A vörös és kék színű hullámzó por, és gázsávok adják a Lángoló Csillag-köd nevét. A vörös részek emissziós ködökből származnak, míg a kékebb részek reflexiós ködök, amelyek a fényes csillag, az AE Aurigae (a kép közepén) fényét tükrözik.

A kaliforniai ködöt 1884-ben fedezte fel Edward Barnard amerikai csillagász, és nem sokkal később Dreyer is felvette az 1888-ban kiadott új általános katalógusába (NGC). Neve az USA Kalifornia államának hosszú expozíciós fényképeken látható körvonalaihoz való hasonlóságából ered. A köd a Földtől 1000 fényévnyi távolságra és 60 fényévre kiterjedően a legközelebbi HII-régió (egy csillagkeletkezési régió). Vöröses megjelenését a hidrogénatomok okozzák, amelyeket a szomszédos csillag, ionizál. Alacsony felületi fényereje miatt a köd alakja csak hosszú expozíciónál látható.

Spagetti-köd vagy Sharpless 2-240, egy szupernóva robbanás maradványa a Tejútrendszerben, amely az Auriga és a Bika csillagképek határán terül el. 1952-ben fedezték fel a Krími Asztrofizikai Obszervatóriumban. A maradvány látszólagos átmérője körülbelül 3 fok, becsült távolsága körülbelül 3000 fényév, kora körülbelül 40 000 év, fesztávolsága pedig nagyjából 160 fényév. A teljes ködösség megörökítéséhez mozaik képeket kellene készíteni, de az időjárási körülmények ezt nem teszik lehetővé. Ezt a képet 5 estén keresztül fotóztam, de így se lett tökéletes, mert egy másik szűrő behelyezésével a fény útjába, az OIII vonalak is rögzíthetőek lennének. Erre pedig további 5 derült éjszakára lenne szükség, amire nincs mostanában kilátás. A szupernóvákról már sokat írtam, de még részletesen nem fogalmaztam meg. Ezért egy rövid ismertető a szupernóvákról: A Világegyetemben lezajló legnagyobb energiájú robbanások közé tartoznak. Egy-egy szupernóva olyan fényes lehet, hogy túlfényli a teljes galaxisának csillag-milliárdjait. A szupernóva robbanás a csillag életútjának végső fázisában következik be, miután a rendelkezésére álló fúziós tüzelőanyagot mind felélte. A szupernovák működését egészen pontosan ugyan nem ismerjük, de a méréseket legjobban magyarázó modellek alapján két nagy családba oszthatóak be. A II-es típusú szupernóváknál a csillag magjának összeesése okozza a robbanást. Ezt a fúziós reakciók gyors egymást követő sorozata váltja ki. Miközben a hidrogén a fúzió során héliummá alakul hő termelődik. A nagyobb hőmérséklet és nyomás lehetővé teszi a nehezebb elemek fúziójának beindulását, sorra létrejön a szén az oxigén, neon és magnézium. Ezek további hőmérséklet és nyomásnövekedést eredményeznek, és egyre gyorsabb ütemben újabb és újabb fúziós reakciókat indítanak be. Létrejön a szilícium és a kén, majd belőlük a vas. A vas az atommagok között egy olyan végső állapotot jelent, amely fúzióval már nem alakul tovább, nem termelődik több energia, így a csillag vas magja összeroppan. Az események drámaian felgyorsulnak, ez az összeroppanás a csillag évmilliárdokban mérhető életéhez képest nagyon gyorsan, néhány óra alatt lejátszódik. Az összeroppanó vas mag helyére persze a csillag külső, könnyebb rétegei is elkezdenek bezuhanni. Közben azonban a csillag közepében a vas egy kis térfogatba zuhan be iszonyatos sebességgel, így felforrósodik és ismét kifelé kezd repülni. Ez a kifelé haladó vas-front találkozik a befelé zuhanó külső rétegekkel. Az ütközés rendkívüli erejű lökéshullámot hoz létre kiszórva a világűrbe a külső rétegeket. Az I-es típusút majd egy következő alkalommal magyarázom el.

Hosszú idő után újra derült ég köszöntött az asztrofotós társadalomra. Igaz, hogy az átlátszóság nem volt a leg tökéletesebb, de minden képen ki kellett használni. Így esett a választásom a mélyég objektumok tárházából az ebihal ködösségre, mely csillagvizsgálómból ideális pozícióban helyezkedett el. Az IC 410 a Földtől 12 000 fényévre, az Auriga (Szekeres) csillagképben található , és az Ebihal-köd becenevet kapta a középpont felé úszni látszó, ebihal alakú porfelhők miatt. Az Ebihal-köd több mint 100 fényév átmérőjű ionizált hidrogéngázból álló régió, melyet az NGC 1893 nyílt csillaghalmazból származó töltött részecskék – úgynevezett csillagszelek – folyamai faragnak és formálnak.

A kaliforniai ködöt 1884-ben fedezte fel Edward Barnard amerikai csillagász, és nem sokkal később Dreyer is felvette az 1888-ban kiadott új általános katalógusába (NGC). Neve az USA Kalifornia államának hosszú expozíciós fényképeken látható körvonalaihoz való hasonlóságából ered. A köd a Földtől 1000 fényévnyi távolságra és 60 fényévre kiterjedően a legközelebbi HII-régió (egy csillagkeletkezési régió). Vöröses megjelenését a hidrogénatomok okozzák, amelyeket a szomszédos csillag, ionizál. Alacsony felületi fényereje miatt a köd alakja csak hosszú expozíciónál látható.

Mivel a Hold 93%-os telítésű volt az este folyamán, így a mélyégi ködösségek fényképezésére nincs lehetőség. Ezért egy kettős csillaghalmazt szemeltem ki, amely égbolt alig 1 fokos szeletkéjéből készült, és egyben szemlélteti azt is, hogy mily hatalmas a mi Univerzumunk. A sötét helyről szabad szemmel látható Caldwell 14 népszerű nevén a Perseus kettős halmaza. Ez a két fényes nyílt halmaz, amelyeket NGC 869-nek és NGC 884-nek is neveznek, egymás mellett jelenik meg, körülbelül félúton a Perseus és a Cassiopeia csillagképek fényes csillagai között. A körülbelül 7500 fényévre található halmazok több száz forró, fiatal csillagot tartalmaznak, amelyek 5,3 és 6,1 magnitúdójú fényt okoznak az égbolton. Szabad szemmel a két klaszter egy nagy, homályos foltnak tűnik, de a távcső szépen kettéválasztja a párost, így gyönyörű kilátás nyílik erre az égi kincsre. A kettős halmaz a legmagasabbnak tűnik az északi féltekén késő ősszel, vagy a tél elején.

A Mare Frigoris a Hold északi féltekéjének egyik legjelentősebb képződménye,amely különleges ív alakban 1600 kilométer hosszan míg váltakozva 200-300 kilométer szèlessègben húzódik az északi pólus közelében.A tenger délkeleti részén az északi félteke egyik legjellegzetesebb krátere található meg a 87km átmérőjű Aristoteles.

Az égen minden megtörténhet - a szivar a közepén is éghet. A tőlünk 12 millió fényévnyire lévő Messier 82 (NGC 3034), közismert nevén Szivar-galaxis a csillagontó-galaxisok legismertebb képviselője. A jelenleg látható tűzijátékszerű látvány oka a közeli M 81, közismert nevén Bode galaxisa. A két galaxis kölcsönhatása kb. 500 millió évvel ezelőtt történt, amely beindította az M 82-ben az erőteljes csillagkeletkezést. Az újonnan született csillagok nagy tömegűek és forrók, erőteljes csillagszelük kisöpri a környezetükben található gázt. Mivel ezek a nagy tömegű csillagok rövid életűek, nagyon gyakori a galaxisban a szupernóva robbanás. Átlagosan 10-12 évente következik be egy. Ezeknek a csillagrobbanásoknak a lökéshulláma is a gázok kilökődéséhez vezet a galaxisból. Így ezek a forró, ionizált gázok a galaxis korongjára merőlegesen, mindkét irányba áramlanak az űrbe. Elsősorban a kiáramló ionizált hidrogén minél részletesebb fényképezése volt a célom, de a kissé agresszívabb feldolgozás közben nagy meglepetésemre megjelent egy sokkal nagyobb, nagyon halvány struktúra, ami egy óriási, ionizált oxigén buborék. Így bizonyossá vált, hogy a kifúvódó gázok nagyjából a galaxis nagytengelyével megegyező távolságra nyúlnak ki az intergalaktikus térbe.

Megpróbálkoztam a Vénusszal a mai 1-es seeingben. Először megbizonyosodtam róla, hogy a távcsőnél a visszaverődő napfény nem okoz problémát, ugyanis a főtükörről visszaverődő napfény azért szépen szikráztatta a porszemeket a korrekciós lemezen, ám a segédtükörhöz nem ért hozzá. Mivel a kamerába sem ment bele a fény, ezért bátorkodtam készíteni egy sorozatot. Meg kell hagyni egy részletnélküli cérnavékonyságú sarló, de kicsi-közepes-nagytávcsővel is hatalmas élmény nézegetni.